A legutolsó KP-szombattal (https://www.facebook.com/events/322416814532829/) kapcsolatban szeretnék egy-két gondolatot felvetni.
Az életben sokszor találkozunk emberekkel, akik nem ismernek valamit, nem értik, mit hogyan kell megcsinálni. Akár az iskolában! Valaki érti a matekot, valakinek pedig a történelem összefüggései világosabbak - nem vagyunk egyformák. Például pár éve édesanyámat bizony be kellett kicsit avatni a számítógép rejtelmeibe, hogy ő is részese lehessen az internet digitális csodáinak...
Mi is a hasznos tehát, ha megcsinálom helyette, amit nem ért, és ez általában a gyorsabb és az egyszerűbb megoldás, vagy pedig ha elmagyarázom, hogy ez és ez miért így történt.
"Jó" válaszként mindenki rávágja: nyilván a második, az az igazi segítség! Ha megadjuk neki a lehetőséget, hogy később egyedül, önállóan is véghez tudja vinni azt, amit Te megmutattál neki.
Igen ám, de valójában hányan is csináljuk ezt...?
A szombati nap után bennem a leghangosabban a következő gondolatot fogalmazódott meg:
Hiszen az ő problémáik is azok, mint a mieink!
Hiszen ők ugyanolyanok, mint mi!
Erre mondhatjátok, nem nem, mert egyikük siket, másikuk például vak.
Ezzel nem is vitatkozom, nyilván vannak megkötések. Azonban szerintem a társadalomnak illene tudnia, hogy nem betegként, vagy sérültként kéne kezelnünk ezeket az embereket. És sajnálni őket...
Ők is ugyanúgy tanulnak, dolgoznak, kikapcsolódnak (akár sportolnak is!), mint Te vagy én!
Ugyanúgy van céljuk, motivációjuk, ugyanúgy vannak álmaik.
És ugyanúgy vannak hadaró siketnémák! :)
Csak egyszerűen nekik több lehetőséget kell adni. Másfajtát. Esélyt!
Mint amikor elmagyarázod a matekot a padtársadnak - nem megcsinálnod helyette, hanem azzal segítesz, hogy lehetőséget adsz neki, hogy legközelebb nélküled is képes legyen véghezvinni.
Ha nekem jár, neki miért ne járna?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése